Összeköltözéstől örökké

13. Kinek a viselkedése háborított fel?

A tánccspoprt, ahol táncolok összeállt egy fitness edzővel, aki szemtől szemben nagyon aranyos, inspiráló és laza jófej, de bármikor hátba támad és nem őszinte. Még nem találkoztam ilyen emberrel,először a hatása alá is kerültünk sokan, de aztán mindenki szépen lassan belátott a máz mögé.

14. Mire ment el a legtöbb pénzed?

 Törlesztjük a lakást, ha valamennyi összegyűlik, szépítgetjük. Novemberben  csináltattunk egy gardrób szekrényt a hálószobába, nem kevés lóvéért, így is negyed áron.  

15. Mi az, amitől nagyon-nagyon izgatott lettél?

Kisminkelhettem 10 pasit halloweenkor a reptéren.:)

16. Melyik dal fog 2011-re emlékeztetni?

Az Adele dalok. Imádom mindegyiket. Lady Gaga: Yoü and I.

17. Tavaly ilyenkorhoz képest… 

        * boldogabb vagy szomorúbb vagy?

Talán egyik sem. A tavalyi évem nagyon jól sikerült, és azóta sok minden nem változott. Úgyhogy ha meg tudjuk őrizni ezt az állapotot, azzal én jó szívvel kiegyeznék bármikor:)

          * híztál vagy fogytál?

Kicsit fogytam, hogy többet sportolok, de még minimum 5 kiló most is van rajtam.

          * gazdagabb vagy szegényebbb vagy?

 Ha a hitelt nem számoljuk gazdagabb, valamennyivel eddig többet kerestem, léptem egy kategóriát a bértáblában és sok extra keresetem is összejött szerencsére. 

18. Mit szerettél volna többet csinálni?

 Kétszer táncoltam az éven versenytáncot, akkor is csak buli alkalmával. Illetve a házaséletünk is elég érdekesen alakult időnként:)

19. Miből lett volna jobb kevesebbet csinálni?

 Lustizni. Hazaértem meló után, semmi kedvem nem volt az esetek nagy részében még házimunkázni. Ezen próbálok változtatni, sokkal jobb egy rendes lakásba hazaérni és kivasalni a dolgokat, amióta van hova elpakolni. 

20. Hogy töltötted a karácsonyt?

 Szokásos módon családosan, 23-án  András családjával, 24-27-ig az enyémmel Miskolcon.

21. Estél szerelembe 2011-ben?

 Csak a már szokásosba. Édes istenem, add , hogy soha többé ne kelljen pasit hajkurásznom újra!:)

22. Volt egyéjszakás kalandod?

 Sok heti egy éjszakás kalandunk volt, tekintve a programok sűrűségét...:)

23. Mi volt a kedvenc tévéműsorod 2011-ben?

 Dr. House fan vagyok, hétfőn adják az USA-ban, én kedden már nézem otthon.:) Ugyan így a Gey’s Anatomy-t, Private Practice-t és a Glee-t is. Sajnos idén a Lie to me-t levették műsorról, pedig az is olyan jó volt..:(

24. Van olyan, akit most utálsz, de tavaly ilyenkor nem utáltad?

 Nincs, nem jellemző.

25. Mi volt a legjobb könyv, amit idén olvastál?

Kati bemutatta nekem Terry Pratchett, tőle a Mennyei próféciák nagyon tetszett. A legrosszabb a Mortal instrument trilógia volt (Hamuváros, Csontváros, Üvegváros), pedig úgy dicsérték. De borzalmasan gyerekes volt és szenvedős.

26. Ki volt a legnagyobb zenei felfedezetted az idén?

 A Bad Lip Readinges srácok.:))) Imádom! Aki tud angolul, azoknak kötelező, van néhány klasszikusuk. Ez a Michael Bubblé a kedvencem és egy Miley Cyrus.. De mindegyik fenomenális:)

27. Mi az, amit kértél és meg is kaptad?

28. Mi az, amit kértél, de nem kaptad meg?

Nem újítottuk fel az erkélyt.

29. Mi volt a kedvenc 2011-es filmed?

A Harry Potter utolsó része (A Halál ereklyéi 2/2) és a harmadik Twilight film (Hajnalhasadás 1/2) egész jóra sikeredett, bár helyenként eléggé vihogtunk a megvalósításon. A király beszéde nagyon tetszett.

30. Hány éves lettél az idén, és mit csináltál a szülinapodon?

27 és a barátnőkkel fondant jégkockát loptunk egy cukrászdában a mellettünk ülő szintén szülinapos asztaltársaság pezsgő alakú tortájáról, miközben ők fényképezkedtek:)

31. Mi az az egy dolog, amitől sokkal jobb lett volna az éved?

Ha nincs hielünk. De ezzel szerintem nem vagyunk egyedül.

32. Hogy írnád le az öltözködési stílusodat ebben az évben?

Kényelmes-irodai.

33. Mi segített józannak maradni?

 Hogy általában én vezettem, az én feladatom hazavinni buli után a részeg tetemeket. Az előző évvel ellentétben nem ittam még annyit sem és rájöttem, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni és egyébként is kár belém.:)

34. Melyik ismert ember jött be idén a legjobban (mint pasi/csaj)?

 Van egy közös motoros jóbarátunk, simán megdugna, ha hagynám. Nem hagyom.:) És van egy hasonszőrű sztárpilóta is:)

35. Ki hiányzott a legjobban?

Van egy barátnő, akik kiesett a társaságból, nem ír, nem keres, ennek ellenére sokat gondolok rá, szerintem sok mindenben hasonlítunk.

36. Ki volt a legszuperebb ember, akit 2011-ben megismertél?

 A repülős társaság nagy része:)

37. Mi az a tanulság, amit le tudsz vonni 2011 történéseiből?

 Amit igazán szeretnénk, az valóra váltható.:)

38. Idézz egy dalból, ami jellemzi az évedet!

Rihanna- Only girl

Want you to make me feel like I'm the only girl in the world

Like I'm the only one that you'll ever love
Like I'm the only one who knows your heart
Only girl in the world...
Like I'm the only one that's in command
Cuz I'm the only one who understands,

like I'm the only one who knows your heart, only one...

Hanyagollak jó ideje. Pedig mennyi mindent megörökíthettem volna benned a tavalyi évről...

Sajnos talán a lustaság az, ami meggátolt ebben. Vagy az a tény, hogy akár minden nap írhattam volna, mert lett volna miről.

Még mindig nem fejeztem be a Japán nászút leírását, sajnos az utolsó pár nap leírásához meg kell néznem a nem összevágott videót, mert egy év távlatából már félek, hogy nem teljesen pontosak a részletek.

Lemaradtam a nyaralás leírásáról, Görögországban voltunk öten Hédi barátnőmmel, a férjével és Katimmal autóval. Akkora bulinak ígérkezett, hogy csak na! Ehhez képest olyan vagányak voltunk, hogy volt egy nap, amikor majdnem éjfélig is fennmaradtunk... :P A többiben kidőlt a partikommandós csapat, mint akik... mint akik végül is egész évben dolgoznak és vannak annyira vének, hogy szüksége van a szervezetüknek egy bő hétnyi pihenésre.:)

Aztán Andrásom pilóta lett. Vitorlázó repülni tanul, tehetségesnek tartják és teljesen befogadta a reptéri csapat ez alatt az év alatt. Én meg vagy mérgelődtem miatta, mert soha nem volt otthon hétvégén az egész évben, vagy kimentem vele, segítettem, amit tudtam, gyönyörködtem a tájban (a reptér két hegy közt van, gyönyörű zöld kilátás, jó levegő) és hihetetlenül büszke voltam rá, miközben repkedett, hogy megvalósítja élete egyik nagy álmát.:)

Azt sem osztottam meg itt, hogy tánciskolát váltottam, bár nagyon szerettem a régit, de úgy éreztem, hogy egy helyben toporgok, idős volt a korosztály az én tempómhoz. Úgyhogy elkezdtem salsázni, ahol hamar kiderült, hogy akár tanár is lehet belőlem, ha jókor vagyok jó helyen, és ha Kati szól pár jó szót az érdekemben.:)

Így elkezdtem egy új finess irányzatot tanulni, majd tanítani is, kezdetben hatalmas lelkesedéssel, majd egyre kevesebbel. Nem értettem egyet az órák megtervezésével, így ez még a január-február feladata, hogy szép lassan, de leépítsem. De tapasztalatnak remek volt, illetve eddig úgy néz ki, hogy sikerül civilizált módon elválni ettől a dologtól úgy, hogy akár a későbbiekben még számítsanak is rám, más területeken.

Úgyhogy idén visszatérek a salsa tanuláshoz, emellett tanításként szeretnék inkább az esküvős párokra koncentrálni. Tavaly végül 4 párom volt, mindenkivel sikerült nagyon személyes kapcsolatot kialakítani és ezáltal teljesen rájuk szabni az általában meglepetés táncokat. Mindegyik pár küldött utána képeket magáról, az egyik pár a videót is és nagyon büszke voltam rájuk, kis ügyesek.:)

Egyszerűen nem lehet utánozni ezeknek az óráknak a hangulatát. Eljössz a nap végén a munkahelyről, egész nap összejött minden szar, a hírekben emberek halnak meg és politikusok csatáznak. És belépsz a táncterembe, ahol ott van veled két fiatal, szép és kedves ember, akik rajonganak egymásért, életük egyik legnagyobb lépése előtt állnak, ölelgetik egymást, sugárzik róluk a szeretet és ahogy elforulok azonnal csókolóznak...:)

Ha ingyen kéne csinálnom, akkor is imádnám, nekem tesznek szinte szívességet, hogy feltöltenek ezekkel a pozitív energiákkal:)

 És imádok koreografálni és zenéket összevágni, ötletelni. A mi esküvőnkre emlékeztetnek:)

A tavalyi év egyik nagy híre, hogy végre 3 év után véglegesítettek a munkahelyemen. Elment az egyetlen férfi kollégám, az ő státuszát sikerült kibulizni nekem. Most van 12 nő a főosztályon:) Imádom őket!:) A karácsonyi ajándékozásnál szervezkedtünk a főnöknőmmel. Mindenkinek kellett egy nevet húznia, ami mellett volt egy kis utasítás. Nekem minden, ami zöld, valakinek minden, ami kényeztet, minden, ami hízlal, egészséges, csillog stb.

Kaptunk egy minimális összeget, amivel elmentünk közösen a Vörösmarthy téri karácsonyi vásárra és ott vettük meg az utasítás szerinti ajándékot, amit később egy étteremben adtunk át egymásnak. :)

Nagyon jó volt, még utoljára együtt volt a csapat, mindenkinek jó kedve volt és vicces megoldások születtek:)

A karácsony egyébként jól sikerült, kicsit szaladgálósan, mint mindig. Én már egy héttel előtte szabin voltam, de nem volt egy szabad percem se. Viszont sikerült beszerezni mindenkinek a kívánt ajándékot. Aztán 23-án pesten, 24-28-ig Miskolcon zabáltunk:)

Egy nap pihi után Erdőbényén szilvesztereztünk egy hatalmasat, mi voltunk a fellépők a szilveszter esti műsorban, vicces volt.:)

Utolsó témaköre a tavalyi év summázásának a babaprojekt. Májusban úgy döntöttünk, hogy ha akar, jöhet a baba. Akkor abbahagytam a gyógyszer szedését is. Bár az említett repülős okok miatt sokat nem találkoztunk az éven a drága férjemmel, de azóta nincs is eredmény. Nem vagyunk rágörcsölve sem. Elmentem még decemberben nőgyógyászhoz, szervileg minden rendben van, a hormonszintem lesz a ludas, de ezt tudtuk is. Most várom, hogy megjöjjek, hogy elmehessek egy friss végvételre. Szeptember óta..:P Úgyhogy szép lassan, de alakulni fog ez is.

Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy idén leszünk mi még szülők is...:)

Természetesen még mindig van bennem félsz ezzel kapcsolatban. De nem leszünk se fiatalabbak, se bölcsebbek, báki bármit is mond. És egy gyerek kell akkor is, ha macera, ha áldozatot kell hozni, ha lemondással jár. Mert ez a következő lépés, mert ez az élet értelme. Mert kíváncsi vagyok, hogy néz ki, ha minket valaki összegyúr és kislányban kivitelez:)

Egyenlőre ennyi, szeretnék hetente mostantól legalább egyszer írni, mert rövid az agyam, és a blog segít visszaemlékezni. És ti meg segítetek megerősíteni és elkergetni a felesleges paráimat.:)

Boldog Új Évet!:) 

A kifinomultság az írásmódját is jellemzi, így a receptek mellé beszámolókat is kapunk majd tőle, garantáltan szórakoztató és olvasmányos formában.

Én tudom, de titok, hogy a kommunikáció és média világában dolgozik, nemhiába. ;)

Úgyhogy így olvassátok.:)

Sok szeretettel minden ínyencnek:

http://datolya.b13.hu/

Nagyon korán keltünk reggel, András teljesen be volt sózva, hogy Disneylandbe mehetünk. Próbáltunk az időjárással is úgy játszani, hogy szép időnk legyen, ne lógjon az eső lába, ne ezen kelljen aggódni, felhőtlenül akart szórakozni. Na, így akarjon lottót nyerni is:)

András már volt a párizsiban gyerekként, nagyon jó élménynek maradt meg benne, korát meghazudtoló izgalommal várta és készült a mai látogatásunkat, ami először nagyon aranyos volt, aztán meg iszonyat idegesítő..:P

Csak kamerát pakoltunk be erre a napra, az elég kicsi volt és kevésbé sérülékeny, mint a fényképgép, így fotónk kevés van erről a napról, a kamerával készült pár kép, ezek mellé kerestem a netről fotókat az utókor számára.:)

Közvetlen vonatjárat megy arrafelé, már itt is túl jól kiismertük magunkat, mindent hamar megtaláltunk, 20 perc alatt kiértünk.

Ez probléma volt, én előtte szóvá is tettem, hogy úgyis ott leszünk egész nap, nem kell hajnalban elindulni… A park 10 órakor nyitott. Előtte se jegyet venni, se bármi mást nem lehetett „előkészülni”, így ott álltunk a nemsokára már tűző napon az egyik kígyózó sorba, ami a jegypénztár nyitására várt. El-el szaladtunk pisilni, hogy arra már ne bent kelljen az időt pazarolni… egy idő után előkerült a táskámból a fáradt púder színű nagy kendőm, amit a „bármi előfordulhat” jegyében hordoztam magamnál és ciki vagy nem ciki, a fejünkre terítettük, mert még egy rajzfilmfigurát se láttunk, de már a napszúrás kerülgetett. Úgy néztünk ki, mint valami sziámi iker szellem:) A többiek nagy átlagban készültek napernyővel, azt nem tudom, hogy hova teszik a hullámvasutakon.

Végre beengedték a népet, természetesen szabályozott sorokban, előzgetés nélkül várta mindenki türelmesen ki a sorát. Bent aztán a Hamupipőkéből jól ismert dal üdvözölt minket, arra már szaladgált a sok kis hercegnőnek öltözött kislány, Mickey füles kisfiú. Látszott, hogy ők is készültek, valószínű nem először voltak itt, nagyon sokan voltak beöltözve valami jelmezbe, vagy volt rajtuk Disneys póló, vagy különböző állat fülecskés hajráf.

András már előre kitalálta, hogy először a Western részlegbe megyünk és az ottani aranybányászat-inspirált, vadnyugati hullámvasútra ülünk fel. Én csak loholtam utána, a lelkesedés teljes hiányában. Egyébként nagyon szép volt, hatalmas park, mindenfelé más témára kialakítva. De sokan is voltak annak ellenére, hogy csütörtök volt, meleg is volt és azért keltünk korán, hogy másfél órát grillezzük magunkat a napon… Még el se kezdtük, már tele volt vele a fűnyíróm.

Nem is tudtam nagyon élvezni az első pár kört, a félórás sorbaállásokat.

A park minden szabad területén emberek nyüzsögtek. Mint a Yoyogi Koen parkban, mindenhol piknikező családok ültek a napon, az árnyékban, vékony kis ösvényeket hagyva csak így a közlekedésre.

A másik kedves dolog a babakocsi parkoló volt, ahol vagy a saját, vagy a kölcsönzött babakocsit tehették hosszú tömött sorokba az anyukák, míg a gyerekkel valamelyik attrakción szórakoztak:)

Végül kaptam egy kis kegyelmet, leültünk egy percre enni valamit, mert az egyik sorbanálló kezében valami nagyon jóillatú húst láttam, ami megmozgatta a fantáziámat. Mint a McDonald’s, olyan saját kis gyorséttermeik vannak a parkon belül, a kínálat is nagyon hasonló, hambi, sültkrumpli, kóla, a szokásos. Kacsa/pulyka comb volt az a dolog füstölve, amit én láttam, kértünk is, de akkora hatalmas volt, hogy valami mutáns kacsa lehetett… és sajnos az illata sokkal jobb is volt, mint az íze.

/Kép: http://janetong.com/

Nem baj, kicsit magamra találtam, pihentünk kicsit, most már helyrebillent lelki békével vághattunk neki az érdekességeknek.

A park egyébként egyen-építésű, a világ minden részében hasonlóan alakítják ki. Középen a mindenki által ismert Kastély áll a rengeteg tornyával. A Western részlegnél nagy tó, azon hatalmas gőzhajó, máshol hegyek, robotok, dzsungel, jópofa.

Az egyik kedvencem a Karib tenger kalózai vízi hullám-hajóút volt, arra kétszer vagy háromszor is felültünk:) Eszméletlen részletesen ki van dolgozva minden, a figurák életszerűek, nem lehet eldönteni, ki a bábú és ki él.

/Kép: bing.com/

A közepénél belekerül a csónakunk egy kalóztámadás-jelenetbe, a két nagy hajó közé, csapkod körülöttünk a víz, lőnek ágyúgolyókkal, érezni lehet a tarkódon azok szelét, ahogy ellövik melletted, a víz kigyullad helyenként, nagyon látványos.

/Kép: mickey-mouse.com/

És megállapítottuk, hogy nincs félelmetesebb egy vízesésen lebegő csontváz fejnél, aki japánul beszél hozzád:)

A másik egy űrvasút volt a Space Mountain, ami teljes sötétségben visz végig a pályán, sosem lehet látni, hogy épp merre fordulunk majd. Csak lámpák világítanak, hogy ritkábban, hol sűrűbben, ami mellett elszáguldva az ember végül is az űrugrás élményét tapasztalja meg. Nem tudjuk, hogy hogyan érzékelhettük olyan borzasztó gyorsnak a menetet, hogy tényleg mentünk vagy 80-nal, vagy a sötét tette azzá, vagy még kaptunk valami plusz szélfuvallatot szemből, de nagyon brutális volt. Azzal is mentünk kétszer, elsőre nem akartuk elhinni:) Sajnos ide is nagyon hosszú volt a sor kivárni.

Annyi segítsége van az embernek, hogy válthat ki az automatákból előjegyző cetlit, a Fast Pass-t, ami egy bizonyos időtartam múlva (ez az előjegyzések számától függ) soron kívül bejuthatsz a kívánt járatra. Ez fél órától másfél óráig változott nálunk. Egyszerre csak egyre válthatsz ki ilyet, addig állj sorba máshol, foglald el magad. De jól működött a rendszer, jó volt néha elszaladni a kordonok mögött várakozó tízméteres sorok mellett.

Mindenfelé voltunk, szafarit néztünk, a világ népviseleteinek babáit, vízesésen csobogtunk le. Szellemkastélyban ijedeztünk, ahol hologramos szellemek jöttek, az egyik szobában összezsugorodtak a falak és a plafon. A kétszemélyes székünk, amelyik körbevitt a kastélyban egyszer csak egy tükör felé fordult és magunkat láttuk benne és mögöttünk/közöttünk a székben ült egy szellem, nagyokat sikítoztunk:) 

Az egész nap azzal telt, hogy szaladgáltunk az egyik járatról a másikra, miközben próbáljuk kicentizni az előjegyzéseket is:) Napközben is néha lezárják az utcákat és elkezdődik a nagy felvonulás a díszes kocsikkal, táncosokkal.

Ez a felvonulás este az igazi, akkor mindenki ott van, a felvonulók ruhája és a kocsik világítanak ezer színben. Egyetlen hátulütője a dolognak a zene. A felvonulás egy órás kb, ezalatt végestelen végig ugyan az a dallam ismétlődik. Beálltunk mi is és egy csokis sütivel kibírtuk, ha ne figyeltünk a zenére:)

/Kép: land.allears.net/

Konklúzió: mindenképp érdemes egyszer az életben eljutni Disneylandbe, ha valaki megtehetni. Többször egyébként nem biztos. És ha láttad az egyiket, láttad az összeset. Talán hét elején kevesebben lettek volna, sok időt vett el a sorbanállás.

A nap tanulsága számunkra ismét az, hogy nem szabad siettetni és vonszolni a másikat, ha az egy percre megpihenni vágyik. Délután volt még egy pillanatom, amikor egy kis szünetre vágytam volna. Meginni egy kis folyadékot, pótolni amit kiizzadtunk a sok szaladgálásban, leülni egy kis árnyékba a sok napon való sorbanállás után.. De nem lehetett, szaladni kell, mindent azonnal látni kell, még kétszer, erre nincs időnk.

Így nekem az esti felvonulás alatt már igencsak el kezdett fájni a fejem. Természetesen a sötét hajammal a napon, folyadék nélkül azonnal napszúrást kaptam. Visszafelé a vonaton már igencsak ramatyul néztem ki, elfehéredve, miközben ver ki a víz, hogy még csak hazáig kibírjam… Kibírtam, és ezáltal egy nagyon érdekes megállapítást is tehettem, miszerint: ahogy Magyarországon az ember bármit egyen, mindig répát is hány, ez Japánban úgy igaz, hogy mindig van benne moszat. Csak valahogy az csúnyábban néz ki, mert kis csíkokban sötétzöld…

Daedalon, fejfájás csillapító gyógyszer kombó, és végre úgy kiütöttem magam, hogy sikerült egy hatalmasat aludnom. Így végül jól jöttünk ki a kis balesetemből, aludtam végre annyit, hogy legyen energiám kiélvezni és végiggyalogolni a fennmaradó néhány napot Japánban:)

  Ma reggel realizálódott bennünk, hogy a svédasztalos reggelink nem lesz jobb, már harmadik napja esszük a rizst a mini virslikkel, főtt tojással meg salátával. Ennél még otthon is változatosabb a reggeli… Persze, elmehettünk volna máshova is, de hát ez be volt fizetve, illetve az plusz időt vett volna a városnézésből, ha még reggel éttermet keresünk, így nem tettük.

Erre a napra az Ueno Park volt terítéken, az idő nem teljesen kegyes, nincs meleg, viszont a páratartalom magas, nem baj, kiránduljunk egy nagyot, szintén egész napos programnak ígérkezik.

A park egyik részén templomok találhatók, bejáratuk kis piros torii kapukkal szegélyezett, a keskeny ösvények vezetnek el hozzájuk, olyan az érzésed, mintha véletlenül találnál rájuk.

Szerencsénk volt, hétköznap nem is voltak sokan arrafelé. Az egyik szentély előtt lehetett venni kis füstölő csomagokat, amiket a templom előtti füstölő edénybe helyezve lehetett akár imádkozni, akár kívánni, mi is így tettünk. Szintén jó magyar szokás, vagy 10 percet gyújtogattunk, mert úgy csak nem hagyjuk ott, hogy nem ég mindegyik füstölő..:P

De a türelem lángot terem, s mi azt kívántuk, hogy éljünk nagyon sokáig boldogan.:)

Az itt talált szentélyeknél más fajta díszítéseket láttunk, volt valami szent állat, ami őrizte őket, hogy most ez szent kutya, macska, vagy róka? Sose fogjuk megtudni.

A park másik fele egy állatkertnek ad otthont, két tóval vannak elválasztva egymástól, amin csónakázni, vizibiciklízni lehet. Vagy inkább hattyúkázni. :) Mivel a mai napunk úgyis erre volt szánva, felpattantunk hát egy hattyú-mobilba és betekertünk a tóba.

Rajtunk kívül senki sem választotta a szórakozásnak ezen formáját, mi pedig hatalmasokat kacagtunk. Ez végre kezdett hasonlítani az általánosan kialakult nászút fogalmára:) Megpróbáltuk kacsának álcázni magunkat és halkan becserkészni a tóban úszkáló madarakat, de az elütés pillanatában mindig lebuktunk, azok meg arrébb repültek. A tóból feltörő kis gejzíreken megmasszíroztattuk a hattyúnk alsóját, sőt még be is támadt minket egy nagyobb méterű sirály felülről. Na, attól megijedtünk, nem tudtuk, hogy megbosszulni jött a lopakodást vagy megtetszett neki a hattyú és közelebbi kapcsolat reményben landolt a fejünk felett:)

Jó bizniszt csináltunk a csónakázó tónak, mert utánunk többen is bemerészkedtek már, meghoztuk a kedvüket.

Most jut eszembe, néhány helen, ahol sétálgattunk a város különböző pontjain nagyon fura, éles hangot hallottunk. Olyan volt, mint valami magas frekvenciájú jel, vagy ultrahang, bántotta a fülünket, mindig igyekeztünk ilyenkor errébb kerülni. De a helyieket láthatólag nem hatotta meg, bár ők sem ott álltak le beszélgetni, ahol ilyen hallható volt. Ez is egy olyan dolog volt, aminek nem derült fény a mibenlétére.

A tóból kifelé benyomtunk egy jégkrémet a legközelebb eső automatából, hogy ne haljunk éhen, míg találunk valami rendes kajáldát, majd sétáltunk tovább. A park másik része, mint említettem állatkert, ami az Ueno Zoo névre hallgat. Két részből áll, pár yenért egy magasvasút visz át a levegőben lógva az alsó szintről a fentebbibe.

/A kiscsajok tudják, hogy kell pózolni:) A háttérben egy fél fóka./

Sajnos nem volt túl szívderítő látvány, a mi állatkertünk sokkal szebb is, ápoltabb is, kicsit sajnáltuk is az állatkákat, olyan kis helyekre voltak bezárva. Japánban az állatoknak se jut több hely. Pedig ez egy híres állatkert, Japánban a legrégebbi, itt sokáig pandamacit is lehetett látni, ez az állatkert emblémája is, de az utolsó ottani példány 2008-ban meghalt és azóta nem tudták pótolni.

Ami még számunkra valahol sajnos zavaró volt, az egész utazás alatt találkoztunk ilyennel és úgy is meg akartam emlékezni róla: a fogyatékkal élőkkel való viszonyuk. Hiroshimában a múzeumban olvastuk, hogy a rokonok és a közösség hogy viseli gondját a sugárfertőzés miatt egészség károsult embereknek, próbálnak teljes életet biztosítani nekik, felvállalják őket, viszik mindenhová magukkal. Ugye itthon mi nem nagyon vagyunk ehhez hozzászokva, itt ezt a fajta betegséget, a rendellenességet minél inkább igyekszünk eltakarni, a falak közt tartani. Itt nagyon sok fekvő tolókocsis, szinte mozdulni képtelen emberrel találkoztunk, akiket a családja kihozott a szabadba szórakozni, a jó levegőre. Én sajnos ezt nem igazán bírom. Burokban nőttem fel, nem voltak a környezetemben soha fogyatékkal élők, nem tudom rendesen kezelni a helyzetet felnőttként sem, pedig igazán próbálkozom. Kis kitérőként ezért találom jónak az önkéntesség terjedését, mert így a gyerekek fiatalon hozzászokhatnak ahhoz, amihez felnőttként csak nagyon lehetetlen, vagy talán sehogy sem lehet. És komolyan szégyellem magam emiatt, de nem tudok változtatni már sokat a helyzeten. Pedig bárkivel megtörténhet, hogy olyan helyzetbe kerül, az élettel együtt jár. Egyszerűbb lenne, ha rendesen le tudnánk lereagálni és nem a fejlehajtás, fülbefogás és elfordulás lenne az első reakció.

A parkból kiérve már nagyon éhesek voltunk, de a büféket még a tónál elhagytuk, az erdős park közepén pedig nem sok esélyünk volt éttermet találni. Kijutottunk egy sétányra, ahol két hatalmas szökőkút állt, amiket padok szegélyeztek. Leültünk az egyik kis padra, egy kevés plusz erőt meríteni az utunk folytatásához. Sokan aludtak is rajtuk, főleg fiatalok. Állítólag a park sok hajléktalannak is otthont ad. Nem láttunk igazából csöviket, vagy elbújtak, vagy nem annyira kirívóak, mint amiket itthon megszoktunk, valamivel igényesebbek és beolvadnak a többi ember közé.

De az alvás az jellemző. Főleg a vonatokon, és az összes tömegközlekedési eszközön. Alszanak a metrón az öltönyös férfiak, az iskolás egyenruhás kislányok, a partiruhás nők magassarkúban és full sminkben. Egymásra borulva, idegenek nyakában, a kapaszkodóknak támaszkodva kora reggel, vagy estefelé, de igazából a nap minden szakában. Nem csodálom. Sokat én sem lógtam ki közülük, a kialvatlanságtól nekem is résnyire volt szűkülve a szemem és minden alkalmat megragadtam, hogy becsukjam… napközben:)

Vissza a parkra. Összeszedtük magunkat, továbbsétáltunk és a Tokiói Nemzeti Múzeum elé értünk. Hogy otthon meg ne szóljanak minket, mindenképp be szerettünk volna menni, hogy ott voltunk 2 hetet Japánban és csak sétafikáltunk, egy csepp kultúrát se szívtunk magunkba… A múzeumnak már a kertje is szép szökőkúttal, nyírt bokrokkal.

Több épületből áll, a tradítionális főépület mellett egy nagyon modern ház is áll medencével a bejárata előtt (olyan bemenni, mintha vizen járnál), egy belépővel azt is meg lehet látogatni. Abban 7. századbeli bronz szobrokról volt kiállítás, isteneket, előkelőségeket ábrázoltak és tele volt velük a sok terem. A félhomályos megvilágításban nagyon misztikusan néztek ki. Meglepődtünk, mikor megláttuk, hogy majdnem mindent szabad volt lefényképezni a múzeumban, a vaku használat volt egyedül tiltva mindenhol.

A főépületben 5 emeleten 5 különböző kiállítás látható. Addigra már alig vonszoltuk magunkat. De az egyiken kimonó kiállítás volt, a másikon színházi, a noh-játékokhoz használatos maszkokat mutattak be, harci öltözeteket, császári pergameneket, kézzel festett legyezőket és paravánokat, szebbnél szebb dolgokat. Mindjárt megyünk, csak még ezt a részleget nézzük meg. Meg azt a másikat, itt van a következő emeleten… Szóval szinte mindegyiken voltunk:)

Nem zavartattuk magunkat, mikor kiértünk a múzeumból, a bejárati lépcső mellett elterültünk:) A kedvünk és az általános hangulatunk egyébként végig nagyon jó volt, a lábunk nem bírta az állandó igénybevételt. András mindenhova autóval megy itthon, én hiába sportolok, azért egész nap ülőmunkát végzek, nincs ehhez a városi ember hozzászokva.

Végül visszaértünk a „civilizációba”, valamelyik metró megállónál ettünk valami felejthetőt, de életmentőt:) A kedvencem egyébként a "szendvics" (onigiri), ami algalapba tekert rizs, meg a közepén valami hal, vagy ami épp esik. Be van csomagolva, mint a töltött káposzta, harapni lehet és laktató amellett, hogy isteni finom:)

/kép-honestfare.com/

Visszamentünk a hotelbe, pihiztünk egy adagot, míg föltöltöttük a képeket és megírtuk a „mi még életben vagyunk, otthon mi a helyzet?” leveleinket. Akkoriban jött a válasz, hogy Miskolcot körbezárta a víz, áldottuk a jóistent, hogy nem az esküvőnkön volt ez az időjárás.

Este jutottunk el az Akihabara megállónál található Electric City városrészhet, ahol koncentráltan találhatóak meg az elektronikus boltok, azokban is a legújabb találmányok, legfrissebb szériák és a kacatok. Az utcák kivilágítva, a házak oldalán neol reklámok, a hangszórókból szólnak a csábító szlogenek, az eladó kislányok miniszoknyás egyenruhában, parókában invitálnak a boltok bejáratánál.

Itt is az emeletes megoldás a nyerő, sikerült is beszerezni a tervezett szuvenírek közül párat, legyezőket a szülőknek, barátnőknek és kolléganőknek, kimonó jellegű köntösöket a két anyukának, fejpántokat pár nemnormális barátnak, szamuráj kard levélnyitót apának, és a szokásos gicsparádé:)

Találtunk egy szexshopot is, eredetileg rákívántam én is a parókákra, mindenkin van, nem lehet olyan nehéz találni, na bejártuk az összes emeletét, minden volt, csak paróka nem. De érdekes, hogy szinte csak pasit láttunk nézelődni, főleg a nőiruha-szekciónál…;)

Elhatároztuk, hogy ide még visszajövünk, jó éttermet is láttunk meg volt még felfedezetlen áruház, ahol a maradék ajándékvásárlást be lehet majd fejezni.

A hotelban megpróbáltuk előre pihentetni a lábunkat. Másnapra igazán jó időt mondtak, így beiktattuk a Disneyland látogatását. Mert ha már a Párizsiba nem bírunk eljutni, menjünk el Tokióban, ha már úgyis itt vagyunk..:)

Ez egy kicsit fáradtabb napnak lesz a története. Jó turistaként eltervez dolgokat az ember otthon a borzasztó, japánosított svédasztalos reggeli mellett, aztán alakul, ahogy alakul.

Délelőtti első programunk a Tokiói Császári palota látogatása volt. Turistakönyvünk nem volt túl egyértelmű, azt már előre tudtuk, hogy a palota zárva van a látogatók elől, évente csak kétszer nyílik meg, azt hiszem a császár szülinapján és újév másnapján. Az azt körülvevő kertbe is csak külön engedéllyel lehet bemenni, így mi kívülről csodáltuk a főbejárat előtti hidat, az egyenruhás őröket és azt a pár helybélit, akik kis sámlikon ülve rajzolgatták épp a kaput és környezetét:)

Tetszett egyébként a palota és környéke, hasonlított az előző napi park látványához, amikor az alacsony, hagyományos épületeket és kis zöld parkokat keretezik a felhőkarcolók. Látványnak elképesztő, mindig vonzotta a szemünket. Hiába élünk itthon országunk szép fővárosában, vagy utaztunk eleget, sosem láttam még ekkora épületeket.

Hatalmas szerencsénk volt, hogy felhős volt az ég, mert ha a nap akkor süt, porrá égünk. Így is kellemes 35 fok körül lehetett, nem fáztunk gyaloglás közben.

Útba esett a tokiói híres kabuki színház is na Kabuki-za, bár ezzel sem volt nagyobb szerencsénk, már itthon tudtuk, hogy felújítás miatt le van zárva. De muszáj volt megnézni és egy képet készíteni róla: itt is voltunk, ezt is láttuk, ki lehet pipálni, meg van örökítve. Azért szívesen megnéztem volna egy előadást, sebaj, majd legközelebb;)

Kitaláltuk, hogy megnézzük magunknak a Rainbow Bridge-t, a Szivárvány hidat, amit a tokió torony tetejéből kinéztünk magunknak, gyönyörű látvány volt kivilágítva. S mivel útba esett a nagyon híres Tsukiji halpiac, amit eredetileg egy nagyon korai reggelen terveztünk meglátogatni, hát kitérőt tettünk arrafelé. Nem bántam, legalább nem kellett korán kelnünk.

Hatalmas területen fekszik el, a közepén a hangár, ahol hajnalban az árveréseket tartják, körülötte szűk utcák sűrűsödnek, ahol mindenből kapsz ami a tengerben él. A felét be se tudtuk azonosítani a kínálatnak. Millió ember szaladgált, rendesen fotózni se tudtunk, a tömeg kiverte volna a kezünkből a kamerát. Mindenki alkudozott vagy evett, az árusok közt kifőzdék is álltak, gondolom annál frissebb kaját keresve se találhat az ember. Tele is voltak, minden széken ült valaki és ették a sokszínű levest meg halragu-féle dolgokat.

Itt kóstoltatták meg velünk a bizonyos és sokat emlegetett édes babot még nyers, szárított bab formájában, amiről hamar kiderült, hogy édes, barna bab íze van így is…:)

Ha már kikötő közelben voltunk, kitaláltuk, hogy lesétálunk a vízpartra, 7 nap alatt nem láttuk még rendesen az óceán szélét, rendes vizet, pedig ez a mi nyaralásaink alatt elég ritka. Nehezebben találtuk meg, mint gondoltuk volna, valószínűleg rossz irányba indultunk el, de így is érdekes dolgokat tapasztaltunk.

Egy lakótelepen át sétáltunk, akkor érkeztek haza az emberek az óvodás gyerekeikkel, mind kis sapkában volt, egyenruhában, fehér kesztyűben. Nagyon aranyosak voltak, hogy nem viselkedtek még olyan fegyelmezetten, mint azt az idősebbektől megszoktuk, szaladgáltak, kiabáltak, a felnőttek meg néha rájuk szóltak emiatt.

Betértünk egy élelmiszerboltba, el kellett kezdeni begyűjteni a szuveníreket és mindenképp szerettünk volna valami érdekes ételt és szakét is hozni kóstolóba. Na meg éhesek is voltunk. Így egész jól elidőztünk, találgatuk, hogy mi lehet a zacskókban, amelyekben mindenféle különböző állatok részletei voltak szárítva és fóliázva tárolva, és amiknek vagy nem volt lába, vagy túl sok volt neki...

Találtunk egy 12 darabos csomag szép evőpálcikát, betároltunk abból, magunknak pedig vettünk a grill pultnál ebédre sült állatokat. Jó ötlet volt, hogy a boltban mikrót is üzemeltettek, úgy mint régen nálunk a kávédarálók, fizetés után a kedves vásárló megmelegíthette az ételét bennük. Teljesen tiszta volt minden. Kiültünk a lakótelep közepén egy padra és megebédeltünk a bevásárló zacskóból:) Körülöttünk szaladgáltak és bújócskáztak a kisgyerekek, az anyukák meg furcsán néztek ránk…:P

Vettünk pár édességet is, András a csokiba mártott édes ropikra szavazott, én rizstésztás édességet vettem, ami 3 gombócból állt és pálcikára volt felnyársalva, piros-fehér-zöld színekben:) Nyúlós volt, rágós, de finom, én szeretem a mochit is, Andrással legalább nem vesztünk össze rajta:)

Feltöltekezve végül elértünk a kikötőhöz. Az idő nem volt túl szép, néha pötyörgött egy pár szem eső, de legalább nem kaptunk napszúrást egész nap a szabadban. A víz színe meglepően fekete volt. Fogalmam sincs, miért.

De láttuk a Szivárvány hidat, nappal nem volt akkora élmény, mint kivilágítva. Láttunk hajókat és pár tényleg iszonyat magas épületet. Velünk szemben volt egy háromszög alakú, egyedül állt a víz másik oldalán, meg sem tudtuk számolni, hány emeletes lehetett.

Hazaérve bevásároltunk a kedvenc kis éjjel-nappalinkban, nagyon jó gél állagú naptejet találtam, itthon nem is láttam még ilyet, pedig Niveás volt. Nem az a sűrű krém, amit órákig kell masszírozni az arcodon, míg beszívja magát és ami után egész nap fénylik az ember bőre. Szükségünk volt rá mostantól napsütésesebb időt mondtak. Próbálgattunk a különböző zöld teás, édesbabos édességeket, a csípős-algás ropikat és chipseket, hogy melyikből lenne érdemes itthonra hozni, amit meg is eszik a kedves család, de elég egzotikus és szállítható is repülőn:)

Azt hiszem, ez a nap volt a holtpont, ezen át kellett lendülnünk. Én már nem is éreztem, hogy aludnom kellene, a lábunk hozzá szokott az egész napos mászkáláshoz. És feltűnően kezdtünk fogyni az egészséges étkezés és a sok testmozgás hatására. Nem csak sétáltunk, cipekedtünk is, mindig rajtam volt a táskám, amiben a kamera, pénztárca, esőköpenyek, útikönyv, víz kapott helyet, Andrásnál pedig a fényképezőgép és annak a táskája az aprókkal.

Mondjuk nem mondhatom, hogy nem volt hasznos nap, azért három látványosságot így is sikerült kipipálni. És az, hogy bár ha nem is ebben a sorrendben terveztük, de mindent megtaláltunk így vagy úgy, az kifejezetten optimizmusra adott okot a még elkövetkezendő napokhoz:)

A gyönyörű, óarany huzatos ágyunkban még a forgolódás is jobb volt:)

Összeszedtük magunkat és lementünk reggelizni a hotel hall-jába, hogy majd közben kitaláljuk, hogy a mai napon mivel kezdjünk hozzá Tokiónak.

A reggeli elég nagy meglepetés volt, de nem a jobbik fajtából. Hiába volt ez valamivel minőségibb szálloda, a reggeli svédasztalnál kicsit lehangoló volt a helyzet. Egy nagy edény rizs, mellette főtt virslik, főtt tojás, egy kis saláta, pirított bacon. Válogasd össze. Úgyhogy vágyakozva a kis tálcás reggelink után benyomtuk a mindennapi rizsadagunkat némi tojással meg algával, aztán irány a belváros.

Ginza volt az első áldozat, a világ egyik legfelkapottabb vásárló negyede, ahol a világmárkák közül valószínűleg mind képviselteti magát. Az égig érő épületek közül András javaslatára először a Sony épületét vettük célba. A hatalmas kereszteződéseken átsétálva itt se volt más a helyzet, minden gyalogos lámpa ciripelt, énekelt, zenélt, beszélt hozzád, attól függően, hogy éppen át mehet-e rajta az ember, vagy sem. A fényreklámok villogtak már kora délelőtt, a nagy kivetítőkön reklámok zajongtak, nagyon sok inger volt egyszerre, nagyon izgalmas érzés volt. Abba mondjuk nem lehet belegondolni, hogy mi lenne, ha egész nap ebben a felfokozott, élmény-gazdag kellene élnünk, valószínűleg az ember vagy mindenre immunis lesz, vagy megbolondul. Aznap történt velünk, hogy a főváros nagy és híres kereszteződését nézve két férfit láttunk, akik siettek át a zebrán, közben beszélgettek. Az egyik megbotlott, sokan voltak és elesett, a másik meg nem vette észre és átesett rajta. Egymással beszélgettek és mégsem figyeltek annyira oda, hogy ne boruljanak föl egymásban… velünk is előfordult, hogy a hatalmas tömegben valaki kis híján fellökött. Itt vagy ezt sem veszik észre, hiszen naponta többször megesik, vagy nagyon bocsánatot kérnek, ha látják, hogy felháborított a dolog.

Naszóval a Sony épület a posztmodern építészet egy remek példája, nagy, magas és tele van kütyükkel. Bent nem fotóztunk, de több emeletnyi fényképezőgépet, laptopot, telefont, tévét és hasonló újdonságokat néztünk. Mint egy múzeum, amiből megvehetők a kiállított tárgyak, minden emelet más kategóriának volt szentelve. Nekem érdekes volt, de egye női szemmel azt látom, hogy milyen szép piros színű az a valami ott a vitrinben…:)

Japánban egyáltalán nem olcsóbbak ezek a dolgok, ha valaki azért akar oda menni, mert a fényképezőjéhez olcsóbb az a bizonyos hőn áhított tartozék, felejtse el. Először is, nagy a valószínűsége, hogy az itt vadiúj gép ott már elavultnak számít és nem is talál hozzá kiegészítőt, de ha mégis, semmivel nem olcsóbb, mint itthon.

András szeretett volna egy iPhone-t venni e logika mentén, de telefont csak helyi előfizetéssel lehet venni meg mindenféle macerás hűségnyilatkozatokkal, úgyhogy nem volt érdemes.

Sétáltunk tovább, ekkor botlottunk egy akkora kereszteződésbe, hogy látványosság gyanánt meg kellett csodálnunk. Az útkereszteződés minden oldalán volt 1-1 zebra, mint egy nagy négyszög, aminek a közepében átlósan is festettek zebrát, szóval volt a négyszögünk és benne egy X zebra. És mindegyik lámpa egyszerre engedte át a gyalogosokat, érdekes volt nézni, hogy gabalyodnak össze. Rengetegen voltak. Mivel a földön állva nem tudtuk eldönteni, megkérdeztem két japán fiúcskát, hogy ez-e az a nagy és híres kereszteződés, ami a filmekben szokott lenni gyakran, de csak nevettek rajtam. Később jöttek rá, hogy nem az angolomon nevettek, vagy a tudatlanságomon, japánban a vihogás annak is a jele, hogy nem értik, mit akarok kérdezni.

Elsétáltunk a város fölött átsikló vonatok hídjai alatt is, ahol a régebbi kis butikok kaptak helyet, ezek inkább családias kisvállalkozások, furán egységben a mellettük álló felhőkarcolókkal. Találtunk nem is egy Pachinkó üzletet is. A pachinkó egy szerencsejáték, egy befizetett összegért kis fémgolyókat kapsz, amit egy álló flipperhez hasonló játékgépbe kell bedobálni. Ha jó helyre esik le a golyó, még több golyót nyersz, ha nem, elveszik. A szerzett golyókat aztán át lehet váltani nyereményekre. Hosszú sorokban állnak a gépek, villogva és zenélve, és az emberek naphosszat üldögélnek előttük és dobálják bele a kis golyókat.

Mivel a sokat emlegetett Japános könyvem hosszan megemlékezik az ilyen helyekről, és mivel anya is imádja azt, gondoltam belesünk a kamerával a helyre, hogy az otthoniak se maradjanak ki semmiből, de elég gyorsan kizavartak minket, úgyhogy csak wikipédiás képem van a dologról:

Betértünk néhány másik általános üzletházba is, amik nagyon érdekesek voltak. Itt is emeletenként voltak témakörre osztva, a földszinti bejáratnál szinte mindig a telefonok voltak, nem csodálkoztunk, a Japán ember legjobb barátja a telefonja, sosem esett ki a kezükből, le nem vették róla a tekintetüket. iPhone egyébként senkinél nem volt, az ő kis saját kihajtható, téglalap készülékük sokkal modernebb volt, bármelyik tv műsort nézhették rajta stb. Érdekes volt őket látni sms-t vagy e-mailt írni a kis billentyűzettel. Mint nekünk, mikor ékezetet írnánk, ha megnyomja valamelyik billentyűt, ezerféle kanji gördül le, azok közül választja ki a neki kellő írásjelet. Nem egy gyors művelet –gondoltuk- de nagyon megy nekik. Gyakorolják is rendesen:)

Nagyon sok hangszerboltot is megnéztünk András miatt, érdekes darabokat fedezett fel, ez a nap inkább róla szólt. Itthon mesélte a nagy motoros barátjának, hogy a Yamaha épületében milyen szép hangsereket láttunk:)

Némi metrózás után megtaláltuk AZT a kereszteződést, ami minden Tokióban játszódó filmben szerepel és a Shibuya állomásnál van. Csúcsforgalomban lámpánként 3000 ember is megfordul rajta.

A körülvevő épületeken hatalmas kivetítők, a központi épületben lévő Starbucks a világ legforgalmasabb kávézója:) Be is néztünk, még nem volt hozzá szerencsénk, az ablakából kitűnő kilátás nyílt a forgalomra. Nem mellesleg én nem iszom kávét, de azt muszáj volt kipróbálni és szerintem borzalmas volt, mint nem műértő, szerintem nem éri meg a felhajtást. Mondjuk nem biztos, hogy a kávézseléssel kellett volna kezdenem, de nem volt annyi tej, cukor és kakaó, ami ihatóvá tette volna a dolgot:)

Hazafelé sétálva kicsit felfedeztük a hotelünk környékét. Találtunk egy Hard Rock cafét, de végül be nem mentünk. Egy nagyon cuki lányos boltocskát találtam, a sok fiús program után jó estek a szememnek a nagy rakás színes kontaktlencsék, csillámporok, parókák és egyéb csajos dolgok. Ide többször is visszajöttünk, többek közt fekete harisnyáért, mert amit hoztam, feladta a küzdelmet.:P Nem volt nehéz észrevenni, az előtte álló akváriumban valami méteres hal úszkált, mindenki szemét odavonzotta:)

De megtaláltuk a Roppongi igazi fő sétálóutcáját is, így kitaláltuk, hogy ide jövünk vissza vacsizni. Hazasétánkat a Tokió torony vezette, sosem tévedtünk el, utána pedig onnan láttuk a szállodánk tetejét, szó szerint mentünk toronyiránt.

Egy meredek kis sikátor volt a rövidített utunk, a felhőkarcolók mellett kis fából készült lakóházak mini kerttel… A belváros közepén. Emlékszem, volt egy utca, valószínűleg szimpatikus volt, mert minden alkalommal elrontottam a kanyart hazafelé és arrafelé vitt volna a lábam:)

Kicsit felfrissültünk az egész napos sétából, átöltöztünk és vissza a főutcára. Tömve volt emberrel. Kerestünk valami különleges éttermet, szushizni van még időnk felkiáltással és beültünk egy sarki helyre, ahol forró vastányérokon szolgálják fel az ételt nyersen, és a tányéron sül meg előtted. A személyzet segítőkész volt, itt is automatás módszerrel választható ki a kívánt étel, abba fizetünk, és amit kinyomtat cetlit, azt visszük a pulthoz, ahol felveszik a rendelést.

Hogy lesétáljuk a nagy adag húsokat, volt mit nézelődni, bejártuk a hosszú utcákat. Viszonylag hamar feltűnt, hogy egymást érik a szórakozóhelyek, karaoke bárok, diszkók, sztriptíz klubok. És a legtöbb hely előtt színesbőrű férfiak álltak hol becsábítani a résztvevőket, hol kinn tartani a nem kívánatos személyeket. Általában nem hatottuk meg őket, a sétánk vége felé az egyik két méter széles-magas emberke azért mégis leszólított. A Youth Heaven nevű klub előtt állt, az ajtó fölött rúdtáncos neon ikon villogott… Mondta, hogy a nőknek ingyenes, a férfiaknak meg csak 5000 Yen, menjünk be. Ááá, mondtam meglepetten, mi nekünk még nem kell ilyen helyre mennünk egy kis izgalomért, egy hete vagyunk csak házasok. Ez a nászutunk.

Erre a pasi mit mond? Az a legjobb, menjünk csak, így lesz a honeymoon-ból FUNNYmoon, amit elég nehéz lefordítani, de a nászútból, ha a helyre gondolunk elég egyértelmű, micsoda  vicces dolgot jelenthet..:P Elmenekültünk pironkodva egy közeli sikátorba, én világomat nem tudtam, András csak röhögött. Aztán visszamerészkedtünk a szembe utcára, hogy levideónaplózzuk tisztes távolságból az embert is meg a helyet is, amíg még friss az élmény:)

Utána persze szállóigévé vált, hogy ha valamelyikünk elalszik este (nem mintha engem fenyegetett volna ez a dolog), a másikunk kioson a Youth Heaven-be, ha már ilyen szépen hívtak, csak 10 ezer forint:)

Az igazsághoz hozzátartozik, bár elég személyes infó, hogy a nászutunk arányaiban 90 százalék útból és 10 százalék nászból állt. Sajnos az esküvő miatti hajtásban néha nem vettem be időben a gyógyszeremet, így hamarabb is jöttem meg és tovább is tartott a dolog. Mondjuk végig a nászút utolsó két napjáig. De addigra meg már olyan fáradtak voltunk a sok jövés-menésben meg a rengeteg élménytől, hogy komoly szándéknyilatkozat volt szükséges ahhoz, hogy hozzákezdjünk:) Így jár az, aki nem tengerpartra láblógába megy nászutazni. Otthon mindenkinek az volt az első szava hozzánk, hogy fáradtabbnak nézünk ki, mint mikor elindultunk… Na, nálunk ez nem a szex-túladagolás miatt volt. :P

A Ryokanban kicsit összetörten tértem magamhoz a már megszokott esti nemalvás után. Nem mondanám, hogy kényelmetlen a fekvés a szivacságyon, de szerintem alvásra találták ki alapvetően és nem forgolódásra. Mindegy, vicces volt kikászálódni belőle, először legörögni az oldalán, aztán álló helyzetbe küszködni magad:)

Igazán egy telefon keltett fel minket, hogy idő van, tessünk menni reggelizni:P

S mi így is tettünk, már csak mi voltunk a kellemes kis ebédlőben, hozták is azonnal a zöld teát, miso levest és a már jól ismert kis tálcát a kis falat valamikkel és a rizzsel.

Azt hiszem aznap fogalmazódott meg bennünk először, hogy ha hazaérünk, nagyon fog hiányozni ez az étkezési mód. A rizsnek nagyon finom volt mindenhol, ahol kóstoltuk, nem olyan, mint az itthoni túlfőzött, víz ízűek, hanem jó állagú és kellemes ízű volt. És tényleg rengeteg energiát adott, vacsoráig kitartott, pedig egész nap meg sem álltunk.

Dél körül hagytuk el a ryokanunkat, addig minden percét próbáltuk magunkba szívni, az agyunkba vésni, mert nagyon élveztük az ott töltött perceket. Megszerkesztettük az előző este rögzített teaceremóniás videót és raktuk fel a netre, hogy anyáék ha reggel felkelnek otthon, meg tudják nézni, milyen kis ügyesek/idióták/viccesek/elmebetegek/fáradtak vagyunk:)

Délelőtt végre sikerült találnunk egy ajándékboltot vagy inkább ékszerboltot, ahol képeslapokat is árultak. Mindig úgy járunk, hogy ha Görögországban feladjuk az első nap a képeslapot anyáinknak meg nagyiméknak, akkor meg is érkezik két hétre rá, miután hazaértünk. És most mennyivel messzebbről kell hazaérniük. Úgyhogy minél hamarabb szerettünk volna ezen is túlesni, miután nagy nehezen hozzájutottunk a ritkaság számba menő lapokhoz (mindenki más haza e-mailezik inkább?), érjen oda még abban a hónapban. A kiotói postás lapfeladó akciónk érdekes volt, nem tudtuk, hova álljunk be a sorba, a postás, aki átvette a lapokat és akitől bélyeget vettünk volna úgy tett, mint aki nem érti, mit akarunk tőle angolul, de végül elvette tőlünk a leveleket, aztán csak gondoltuk, hogy nem a kukába dobta ki…

Azt hiszem 3 napra rá írta anya, hogy megérkeztek:) Hihetetlen:)

Visszavonszoltuk a bőröndöket a Kiotói vasútállomáshoz, ahol eszméletlen mennyiségű ember fordult meg mindig, mikor arra jártunk. Nem volt olyan durva, hogy az ember rosszul legyen, volt azért hely, levegő, de a bőröndökkel néha nagyon nehezen haladtunk, amikor megérkezett egy szerelvény, és kihömpölygött rajta az ember-áradat.

Volt egy kis időnk még indulásig, mindig bebiztosítottuk magunkat, korábban értünk a station-re, hamar megvettük a jegyet, hogy legyen időnk az alagútrendszerben megtalálni a nekünk kellő sinkanszent. Az aluljárók tele voltak kis üzletekkel, egy drogéria-szerűben nem is tudtam ellenállni egy kis utazó sminkecset és egy körömlakk csábításának.

Kivételesen beültünk ebédelni az egyik kis étterembe a visszaút előtt, most egy-egy nagy tál rizst kaptunk rántott csirke és moszat csíkokkal, természetesen miso levessel és zöld teával.

A vonaton visszafelé kicsit videónaplóztunk, hogy mi történt eddig, hogy vélekedünk Kiotóról. Abban teljesen megegyeztünk, hogy a város egy nagy kincses sziget, tele szebbnél szebb látnivalókkal, az esetek nagy részében kedves és segítőkész emberekkel. Ami miatt mégsem sajnáljuk, hogy tovább állunk a fővárosba, az az, hogy ennyi idő elég volt ahhoz, hogy kiismerjük magunkat és tökéletesen eligazodjunk a közlekedéssel, mindennel. Kiotó jól élhető és átlátható város. Minket meg itthon ijesztgettek, hogy el fogunk tévedni, semmit nem találunk meg idegenvezető nélkül a nevenincs utcákon… Készen álltunk erre a kihívásra és úgy gondoltuk, Tokió ez meg fogja adni nekünk:)

Ezután következett megint másfél órányi önkívületben való alvás a vonaton részemről:)

Az Andrásnak tűnt fel hamar, hogy bár másodszorra megyünk el vonattal a nagy szent hegy, a Fujiyama előtt olyan távolságban, ahonnan látnunk kellene (3000 méter magas), de egyszerűen hiába meresztgette a szemét, nem látta sem az oda úton, sem most visszafelé. Furcsa volt, de nekem nem volt hiteles a véleményem, hiszen jobbára csukott szemmel tartózkodtam mindkét út alatt :P

Tokióba érve egyből megtaláltuk a következő szállásunkat, a Villa Fontaine Roppongi Hotelt, ami azért volt nagyon vicces, mert az egész Japánőrületet elindító útikönyvem is beszámol a Roppongiról, miszerint voltak ott, de azóta se tudják az írópárosék, hogy mi lehet az. A Roppongi jelentem egy városrész neve, ami a belvárosban van és ami egy nagy szórakozó-negyed éttermekkel, boltokkal, bulizóhelyekkel.

Na mi nem laktunk messze tőle, a hotel az Izumi Garden nevű helyen állt, a Roppongi-Itchome metrómegállónál már a mozgólépcsőn feljőve ki volt táblázva és a huszadik mozgólépcsőn feljutva pont a hotel bejáratához jutottunk.

Nagyon exkluzív, virágos, modern épület, belülről impozáns, kívülről pedig nem szimmetrikus, hanem olyan volt, mint ahogy a mesékben az üvegpalotákat ábrázolják: nem szimmetrikus, hanem több, különböző magasságú épületszárnyakból áll. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult: ha eltévedtünk, elég magas volt ahhoz, hogy meglássuk, és a sok kocka épület között kirívott, könnyen megtaláltuk mindig.

A recepciós lányok minden előttük elhaladáskor segítettek és kiválóan beszélték az angolt, nemhiába. Megtudtunk tőlük minden fontos információt, s majd a szobakulcsokat a 42 szintes épület 3. emeletén fekvő szobánkba:) Sebaj.

Szebb volt a szoba, mint a kiotói, a fürdőszoba modernebb volt és vagy négyszer akkora, rendes káddal:)

Az ablakunk egy építkezésre nézett, de semmi baj nem volt ezzel: a por ellen, tökéletesen be volt minden oldalról takarva az építési terület, a pihenésünket nem zavarták, mert amíg ők dolgoztak, mi úgy is talpon voltunk, úgyhogy nem volt gáz. Sok időnk arra nem volt, hogy az ablakon nézegessünk kifelé.

Lepakoltunk és vasárnap lévén gyorsan kilátogattunk a Yoyogi Koen Parkba, ahol hétvégente nagy az élet, mint nálunk a Margitszigeten. Az emberek kijárnak oda pihenni, feltöltődni, zenélni, énekelni, jelmezesdit játszani, kikapcsolni a túlszabályzott hétköznapokból. 

/Az egyik kedvenc képem: a park és a felhőkarcolók/

Majdnem nem találtuk meg, itt azért nagyobbak lettek a távolságok a metrómegállók között, többet kellett gyalogolni, ha valamit meg akartunk találni. Úgy sikerült a dolog, hogy követtünk egy adag fiatalt, abból baj nem lehetett.

A park hatalmas nagy, szökőkutak és kis tavak és rózsakertek, virágágyások is vannak benne, bőven. Na meg emberek. A fák alatt vagy a szabad füves területeken mindenhol valakik ültek. Piknikeztek kis leterített kendőkön, vagy szolfézsórákat vettek. Az első kanyarban egy egész együttes fogadott, egy erősítőn ülve a dobos, gitáros, énekes és vidáman játszottak, ott próbáltak.

Mellettük egy trombitás pasi sétált, kicsit arrébb két lány a földön ülve klarinétozott… Mindenhol babakocsit toltak, vagy napernyőt nyitottak, dobozkákból rizst ettek, labdáztak, lazítottak. Sokan.

Körbe sétáltuk a park egy részét, jó idő volt, kicsit mis is el-el ücsörögtünk egy padon vagy szökőkút szélén. Találtunk egy büfét, megnéztük mit esznek Japánban lángos és perec helyett a parkokban. Ki is próbáltuk, én pirított polipgolyókat ettem, András valami sült tésztás megoldást választott. Érdekes volt, édeskés, kívül ropogós, de ilyen egyszer kipróbálós, nem ez volt a kedvenc választásom.

Míg ettünk mellettünk egy két kisgyerekes család ült, a gyerekek szaladgáltak.. azért nem hiba az egzotikus külső, a japán kisbabák egyszerűen ennivalóan aranyosak:)

Visszafelé belebotlottunk pár játékbabának öltözött manga lányba, bár a könyv szerint ilyenkor hemzsegnek a parkban a jelmezesek, mi „csak” őket láttuk, aranyosak voltak, megálltak mindenkinek fotózkodni. Biztos valamelyik anime szereplőinek öltöztek, csak tudatlanok voltunk hozzá:)

Hazafelé tartva elvesztettük a metrót. Az istenért nem lett meg a jó aluljáró, a végén már mindenkit megkérdeztünk. Volt egy bácsi, aki kicsit beszélgetett velünk, mikor mondtuk, hogy Budapestről jöttünk, rögtön tudta, hogy Hungary, volt már egyszer nálunk, sokat utazik, tetszett neki az ország:) Kicsi a világ. 

Kicsit felfrissültünk a hotelban, és mivel mi tudtuk, hogy mi az a Roppongi, gondoltuk kihasználjuk az alkalmat és belevetjük magunkat az első nagyvilági tokiói éjszakánkba. Már egy jó 20 perce sétáltunk, még egy emberrel nem futottunk össze az utcán. 12 millió ember él a városban és egy sem volt kint vasárnap este, amerre mi sétáltunk!

A tájékozódásunk később kibővült a Tokió-toronnyal, ő is messziről látszódott és a szállásunk közel esett hozzá is. Mivel nem volt még későn, bepróbálkoztunk egy éjjeli városnézéssel.

Arra felé azért már nagyobb volt az élet, természetesen fel is tudtunk menni és teljesen ledöbbentünk a látványtól. A Tokio-Tower az Eiffel-toronyhoz hasonló rádió-, távközlési és kilátótorony, csak annál sokkal könnyebb és 13 méterrel magasabb. Nem nagyzolásból persze, építése után a japánok bocsánatot is kértek a franciáktól emiatt, egyszerűen így jött ki jobban a struktúrája.

A toronynak van két kabalafigurája (Noppon), két kis csúcsfejű izécske kék meg piros pólóban, akiket a torony 40. szülinapján találtak ki és akiknek személyiségük van és egy egész mese van kitalálva köréjük. Ők testvérek, az egyik visszahúzódóbb, a másik depresszív meg mittudomén. Ezek teljesen meg vannak hibbanva:) Természetesen a torony shopjaiban lehetőség nyílt őket plüss és minden egyéb formában megvásárolni:)

A kilátóba egy gyors lift visz fel, majd két szinten lehet nézni körben a látnivalókat. Tokió by night nem hiszem, hogy kevésbé riasztó látvány, mint nappal. Amíg a szem ellát hatalmas felhőkarcolók (az egyik tetején éppen valami buli zajlott a magasban), lakóépületek, sugárutak, hidak világítanak, hajók állnak a kikötőben és nincs vége. Akkor tudatosult igazán bennünk, hogy ezt bejárni nem lesz kis feladat, kiismerni meg aztán soha nem fogjuk: bevallottan a helyieknek sem elég erre egy élet sem. Zsongott a fejünk, ugyan merre kellene majd indulni, de arra jó volt, hogy nagyjából sikerült belőni az irányokat az elkövetkezendő időre. Tökéletesen megfelelt arra, hogy kellő tisztelettel és alázattal álljunk majd hozzá a városhoz, de épp ésszel nem lehetett felfogni, hogy mekkora az a hely.

Ezt akarjuk mi a maradék pár napban felfedezni. Hát, szép nagyra törő terv, annyi biztos:)

Utolsó reggelünk a hotelben Kiotóban, a tegnapot nagyon bántuk, hogy reggelizni nem a gyönyörű japán étterembe jöttünk le. A mai napon is különleges dolgokat találtunk a tálcánkon, az angolna helyét átvette grillezett tintahal és tonhal, a többi adalék nagyjából ugyan az maradt. Kezdtünk hozzászokni a dologhoz, hogy az itthonihoz képest egzotikusan étkezünk és hogy bár sejtjük, de nem mindenről tudjuk pontosan, hogy micsoda, amit megeszünk... A zöld tea teljesen mindennapi megszokássá vált, mint részemről a ragaszkodás a minél több moszat hozzávalóhoz. :)

A mai nap volt az utolsó teljes Kiotói napunk, délután várt minket a ryokan, addig is szétnéztünk még a város belsejében, és azt csináltuk, amit az egész utazásunk alatt a legérdekesebbnek találtunk: embereket fotóztunk. A rekkenő hőségben ahogy az esernyőket tartják, ahogy napellenzővel bicikliznek, ahogy a gyerekekkel bánnak, amilyen ruhákat viselnek, vagy ahogy ki se dugják az orrukat a telefon kijelzője mögül:)

A folyó partján két megállót lesétálva eljuthattunk a város szívébe, ahol a híres Minami-za kabuki színház is áll, és amibe nem jutottunk be jegyhiány miatt.

A sétánnyal párhuzamos utca végén egy színes kapuval határolt szentélyekkel tarkított parkot találtunk. Az uralkodó piros-fehér-arany színű díszítések miatt először gyanakodtunk, hogy ez valami kínai befolyásoltságú hely lehet, de aztán csak ugyan olyan imahely volt, mint az eddigiek, esetleg kicsit zsúfoltabb volt, szombat lévén sokan látogatták.

Rengetegen imádkoztak, rázták az ima csengőket. Az ima elmondása előtt a hívek pénzadományt dobnak a kihelyezett perselybe, majd valamilyen módon felhívják magukra a hely szellemének - kamijának - figyelmét. Emiatt kettőt tapsolnak, illetve az ilyen helyeken megtalálható kis harangot vagy csengőt rázzák meg.

Kicsit amolyan turista-látványosság érzés volt bennünk, de aztán minél tovább néztük a helyet, észre vettük a szerzeteseket, akik ott élnek és épp zenéltek, a komolyan imádkozókat, és minket is ellepett az a nyugalom és béke, ami a helyből áradt a kellemes füstölő illattal egyetemben.

Akkor esett le az állunk, amikor egyszer csak megjelent egy kisebb esküvői menet! A násznép a hagyományos vonalat képviselte, a vélhetőleg két nászasszony hasonló fekete, az alján virágmintás kimonót viselt, a férfiak frakk-szerű öltönyt nyakkendővel.

Az ifjú pártól a lélegzetünk is elállt. A menyasszonyon hófehér, hímzett kimonó volt, és egy hatalmas ovális fejdísz, csuklya (amiben hirtelen valami űrlényhez lehetett hasonlítani) ami a hagyományok szerint arra szolgál, hogy elrejtse a fiatal asszony féltékenységből növesztett szarvait:) Itt tehát nem annak van szarva, akit megcsaltak, hanem aki féltékeny.

A főfödő alatt a haja gyönyörű, fényes kontyba volt rendezve, amibe sárga virágokat és fehér masnit illetve füzéreket aggattak. Az egész nő csak úgy sugárzott, ahogy rásütött a nap.

Kicsit sem voltunk feltűnőek, míg én a kamerával, Andrásom a fényképezővel kísértük a párt mindenhova, ahova épp ment. :) Annyi előnyünk volt, hogy nekünk, buta turistáknak szabad volt a fényképezés, míg a násznépnek nem, nekik szépen vonulni kellett szép szabályosan meg sorba állni a fotózás miatt:) Fotózás alatt elég mérsékeltek voltak, főleg a mi képeinkhez képest, mondtuk is, hogy itt nem nagyon lesz spontán nyakrapuszis fénykép az albumukban:) Jó, ott a szégyenlősen, szemlesütve mosolygós póz a divatos.

Elmentek dél körül, András volt olyan ügyes és elkapott két lányt a nászmenetből, akikből kiszedte, hogy az esküvő is itt lesz, ráadásul nem olyan sokára!

Úgyhogy biztosak voltunk benne, hogy megvárjuk és a mi első házassági hétfordulónkat egy japán esküvővel fogjuk ünnepelni!!!:) A kieső időben elvonultunk enni valamit, zöldteás piskóta szerű sütikbe botlottunk, amik általában töltve voltak barna babbal… Hmm…

A déli napsütés elől a szentély parkjának oldalsó kapuja felé húzódtunk, ott kicsit árnyasabb volt a fák miatt. És itt sikerült az alatt a pár perc alatt 14 szúnyogcsípést szerezni a lábfejemtől a bokámig eső viszonylag kis területre. A japán harci szúnyogok nem viccelnek. Bedagad a csípésük, mintha allergiás reakció lenne, és már nem is viszketnek, hanem fájnak, ha bármi hozzájuk ér. De ezt csak délután vettem észre, akkor és ott lefoglalt az esküvő.

Vissza tért a menet két óra körül, kiegészülve a barátokkal és távolabbi rokonokkal, mondjuk így se voltak 30-nál többen. Volt egy hölgy velük, aki csak arra ügyelt végig, hogy a menyasszony (el ne essen) ruhája mindig kifogástalanul álljon. Szerencséje volt, hogy nem tudott egyedül semmilyen hirtelen mozdulatot tenni, amivel esetleg gyűrt volna a ruhán, ahova állították/ültették, ott maradt…:)

A tér közepén álló nyitott szentélybe mentek be, ahol egy elég hosszú, de nagyon érdekes szertartáson adták össze őket.

A szerzetes vagy pap élőben játszott zenét nekik a teaceremónia alatt, ami a mi fülünknek igencsak disszonáns, de arrafelé a negyed hangok is számítanak, szóval biztosan így volt jó, a násznépnek nem csikorgott a foga helyenként… Az első közös teaceremóniájukon háromszor töltöttek a csészéjükbe, amit ők három korttyal ittak meg.

Gyűrűt ők is húztak, de a bal kézre és nem követte csók. Volt két segéd-papnő is, fiatal lányok, akik csengőkkel díszített faágakkal táncoltak, gondolom ennek is köze lehetett a jó szellemek felébresztéséhez meg az áldáskéréshez.

A ceremónia végén a menyasszonyra visszaszenvedték a levett cipőjét, abban a 4-5 réteg szorosan rákötött ruhában nagyon nehéz lehet mozogni, letámogatták a lépcsőn, majd onnantól már szépen tudtak a násznép élén vonulni újdonsült urával:)

Délután vissza mentünk a hotelbe, az indulás előtt beültünk még a múzeumkertbe, szombat révén, vagy valami egész más indokból koncertek voltak a színpadon, a kávézók székei megteltek emberekkel, így mi is meghallgathattuk élőben többek között egy fiatal zenész, a nagy Takahasi Naotó vélhetőleg legújabb dalait:)

Délután a bőröndökkel átcipekedtünk a ryokanhoz, miközben áldottuk az eszünket, hogy előző nap megkerestük a pontos címet, mert sose értünk volna ide a sok cuccal. Útközben a pályaudvar aluljárójába vettem egy szúnyogcsípés elleni hűsítő zselét egy gyógyszertárban, mert kezdett elviselhetetlen lenni a helyzet a lábamon. Ahogy kimondtam, hogy moszkító, azonnal nyúlt a pasi a gélért, pedig fel voltam készülve egy hosszas bokamutogatással egybekötött magyarázkodásra, de ezek szerint nem én voltam az egyetlen édes vérű európai, akit desszertnek néztek akkoriban..:P

A pályaudvaron vacsiztunk egy étteremben most is egytál ételt kértünk, egy nagy adag rizsen sült csirkét egy kis zöldséggel, moszattal. Hozzá természetesen miso leves és zöld tea. Kacérkodtunk a csomagolt uzsonnás dobozokkal, amit több kirakatban is láttunk, nagyon gusztán néztek ki, egy kis rák, egy kis rizs, zöldségek, de egyenlőre nem volt hol megmelegíteni és így mégis friss, főtt ételt ehettünk inkább.

A ryokanunk iszonyat hangulatos volt, egy régimódi fa házban két szinten 6-6 szoba volt kiadó, de rendesen elszeparálva, nagyon jól nézett ki. Már a házba bemenetelnél le kellett venni a cipőket és házi papucsra cserélni őket. A házigazda nénink megmutatta a szobánkat, a hol az első rizspapír ajtó után még a papucsot is le kellett venni és zokniba belépni a második ajtó mögött található szobába. Ahogy illik, tatami, földön ágyazás, alacsony asztalka, rajta  teaceremóniás készlet. Itt érkezésünk örömére jégbe hűtött zöld teával fogadtak, ami érdekes módon nem volt olyan kellemes élmény, mint a foró változata. Lehet, hogy így jobban éreztük az ízét, mint amikor az első kortynál végigégeti a nyelvet? Mindegy, ihatatlan volt:)

Ezt követte egy kérdés, hogy kívánjuk-e igénybe venni a ryokan saját japán fürdőjét, mert akkor előkészítik nekünk. Hát persze, hogy kívántuk!

Úgyhogy a bőröndökből csak a legfontosabbakat kipakoltuk, a többit elrejtettük az egyik rizspapír fallal határolt szekrénybe és kimonós fürdőköntösbe öltöztünk.

A japán fürdőben először az ember nagyon alaposan megmossa magát a medencén kívül, lehetőleg többször. Régen nehezen elérhető volt a meleg víz, így az egész család egy kád meleg vízben fürdött (persze nem egyszerre), illetve inkább lazított, miután jól megmosták magukat szappannal és leöblítették hideg vízzel előtte.

Szóval mi is lezuhanyoztunk az odakészített illatos tusfürdőkkel és testradírokkal, gondosan leöblítettük magunkat, hogy a merülő kád vizét ne habozzuk össze. Majd teljesen tisztán beleültünk a nem túl széles, de ismét meglepően mély kádba (nyakig ért ülve), amiben nagyon forró víz volt, a tetején pár egész citrommal.

András nem is bírta sokáig a magas vérnyomásával, én egy kis szünet után visszaültem még egy körre. Szerintem 40 fok fölött bőven volt a víz hőmérséklete. De isteni érzés volt utána, tiszta test, relaxált szellem:)

A szobánkhoz külön fürdőszoba tartozott, a métere alulmúlta a hoteles fürdőnket, pedig itt is kád volt, a keskeny-de-mély fajtából. De legalább minden kézhez állt és nem kellett vetélkedni fogmosás közben a csapért, úgysem fértünk volna el benne egyszerre ketten:) A népességsűrűség miatti helytakarékosságon felül biztos a sok szégyenlős japán házaspár miatt is divatos az efféle építési stílus:)

Borzalmasan élveztük a helyet, a matracokon keresztbe feküdve néztünk laptopról valami sorozatot, töltöttük fel anyáéknak az aznapi képeket, alig bírtunk elaludni az izgatottságtól, hogy ilyen helyen lehetünk:)

Hogy szó ne érhesse utazásunk hatékonyságát, az otthoniak részére itt megörökítettünk egy sajátos teaceremóniát videón. Gondolkodtam, hogy közre teszem, de szóval.. csináltam már többször hülyét magamból, az internet túl nagy közönség ehhez.:) De nagyon viccesnek találtuk a készítését, otthon meg a család a nézését:) A teáskészletünkben készítettem teát, a fürdőköntösös kimonókba öltöztünk, kontyba fogtuk a hajunkat és háromszor ittunk a kis csészékből, ahogy azt az esküvőn ellestük:)

Később, mikor végül takarodót fújtunk a mellettünk lakó amerikai turistáktól nem tudtunk aludni, akik hangosan beszélgettek és dübörögve járkáltak a szobájukban. Helló, papírfalak vannak, mindent hallunk! Mondjuk nekem úgyis mindegy volt, csak Andrást sajnáltam, hogy legalább ő tudna kicsit pihizni, hát csak nagyon későn hagyták abba.

Jó, ez így most nem hangzik túl idillinek, de a világért nem cseréltem volna el semmire azt a lehetőséget! Nászutunk egyetlen olyan alvása volt, hogy nem egy ágyban aludtunk, így éjszaka a tatamis padló hűtötte egy kicsit az egymást fogó kezeinket.